Ahol a malac nem túr...

Negyedik nap

Korcsolyázunk

Korcsolyázunk

- Nem pakoltuk be a korcsolyámat - kiabálja Peti, mikor kikel az ágyból - Mama, most mit csináljak, otthon maradt a korcsolyám és Gergő mindjárt itt van értem!
Peti szája lefelé görbül, hangja kezd elvékonyodni. Nagyanyja a piros lábos mellett áll, keverget valamit, aminek az illata betölti a konyhát és párás lesz tőle az ablak.
- Először is húzzál fel egy papucsot, másodszor ülj le enni, harmadszor pedig ne bőgj nekem azon, hogy valamit nem pakoltál be. Mit gondolsz, talán a világvégére érkeztél? Igaz, hogy ez egy falu, ráadásul zsákfalu, de korcsolya azért van benne. Reggeli után kimegyünk nagyapád fészerébe, ott van még legalább három pár. Mind anyádé volt, de már mindet kinőtte. Valamelyik csak jó lesz rád, ha nem, akkor meg csúszkálsz a cipődben...

Somewhere, not too far, not too close to the Danube, there lives a sunflower called Turny. Why was he given such a strange name? Because he did not turn towards the Sun but towards everything else.

- Look how shiny the sun is! - said the other sunflowers.

- Look how shady the woods are! - answered Turny.

- You feel how warm the sun is? - sighed his mates.

- I’d rather go to the river and feel how fresh and cold it is! - replied Turny.

- It’s amazing how perfect shape the sun has - said his friends finally.

- What about the skay that never ends? - asked Turny.

His mates did not care about him anymore. They let him watch the sky or whatever he wanted because they knew that he would never find anything nicer than the Sun.

Mikor Peti felébred, Mama már a konyhában van. Peti a padra kuporodik és onnan figyeli, ahogy tesz-vesz. A Mama tejbegrízt tesz az asztalra és egy pohár hideg vizet. Peti enni kezd, aztán iszik, megtörli a száját és kibámul az ablakon.

- Pont, mint anyád - szólal meg a nagymama. - Reggeli után ő is csak ült és a felhőket bámulta. Az apja azt mondta, beteg, de én tudtam, hogy csak álmodozik. Éjjelente olykor hangosan felnevetett és én örültem, hogy boldog az álma. Hasonlítasz rá, de nem vagy ugyanolyan. A szemed huncutul csillog, jól fogod itt érezni magad.

- Játszhatok a többi gyerekkel? - kérdezte Peti.

- Még szép. Akarja a rosseb, hogy egész délután itt ülj a nyakamon. Ha nem kérsz többet, akkor vedd a csizmád és menjetek ki Gergővel szánkózni.

Gergő a szomszéd kisfiú, egy évvel fiatalabb Petinél, de ez egyiküket sem zavarja, mert mindketten szeretik a gyors autókat, szeretnek csavarogni és egyiküknek sincs testvére.

Másnap délután indulnak a Mátrába. Az apja viszi a sárga Ladával, ami azért nem Opel vagy Ford, mert amíg a szép, új házra gyűjtenek, addig nincs pénz szép, új autóra. Gyorsan telik az idő. Peti vagy alszik vagy az utat figyeli, mint apukája, aki vagy az utat figyeli vagy alszik és akkor megállnak egy kávéra. Mire elérik a hegy lábát, besötétedik és sűrű pelyhekben hullani kezd a hó. Peti ki akar szállni, de apja rászól.

- Zsákfalu, mert nincs utána út - magyarázza apja és Peti ettől valahogy még boldogabb lesz.

Van a béketelepi lakótelepen egy kisfiú, akit Petinek hívnak, hétéves, a negyediken lakik és soha semmit nem szabad csinálnia. Mert ha fára mászik, anyukája kiabál:

- Ne mássz a fára, mert leesel és bevered a fejed.

Ha meg a tócsába biciklizik, az apukája kiabál:

- Ne tócsázz a biciklibe, mert koszos lesz a ruhád.

Így mondja, mert idegességében gyakran összekeveri a szavakat.

Ha pedig túl sokáig marad a szomszédban, akkor mindketten egyszerre kiabálnak, hogy ez micsoda illetlenség és hogy nem tudják, hogy ez a viselkedés honnan ragadt Petire. Mintha egy viselkedésnek ragadnia kellene és nem lehetne csak úgy, hogy ő jól érzi magát valahol és ezért tovább marad.

Mostanában Peti szülei sokat és sokáig dolgoznak. Estére fáradtak, rosszkedvűek és éhesek, mert ebéd helyett csak bekapnak pár falatot. Így mondják és mutatják, hogy lötyög a szoknya meg a nadrág.

Edömér, a gyémánthal messziről épp úgy néz ki, mint bármelyik másik hal. Akkora, mint a kezed kinyújtva és úgy csillog, mint egy vizes kavics, de ragyogásából akkor sem veszít, ha megszárad, mert a testét pikkelyek helyett valódi gyémántok borítják.

A gyémánthal mindig is érezte, hogy más, mint társai. Míg azok algára vadásztak és versenyt úsztak, ő a partot bámulta és azon gondolkodott, vajon milyen lények élnek a víz fölött. Családjából egyedül apja, a híres orosz aranyhal találkozott, ahogy ő nevezte, szárazlénnyel. Azt mesélte, hogy a szárazlények mind veszedelmesek, mert feneketlen hálót tartanak a kezükben, azzal fogják ki és tüntetik el a halakat. Edömér anyja, a szépséges vörös guppi állította, hogy férje hazudik és a víz fölött nincs is élet, de Edömér nem hitt neki. Csak arra várt, hogy betöltse tizennyolcadik napját és végre elindulhasson világot látni. Utolsó otthon töltött délutánján anyja szedett neki egy kosár moszatot, apja pedig azt mondta:

Könyvesboltban állok. Az egész olyan tágas és elegáns, mintha könyvtár lenne, csak amit innen hazaviszek, azt még utána sokáig kell néznem a nappalim polcán. Ha lenne saját nappalim, akkor a falait zöldre, a mennyezetét pedig pirosra festeném. A padlóra csíkos szőnyeget tennék, az ablakpárkányra cirmos macskát ültetnék, az ablak előtt szomorúfűz állna és tartanék egy könyvet a polcon csakis a szobám kedvéért. Kár, hogy a városban nem nő szomorúfűz.

Ahogy körülnézek, megakad a szemem Révay díszkötésű lexikonján. Nagyon szép, de nem hiszem, hogy ez lenne a nappalim stílusa. És nem is a krimi, szerelmes regény vagy fotóalbum. Növényhatározó? Túl zöld. Mesekönyv? Esetleg. Talán. Ha nem valami gagyi pónis.

Autóban ülünk. Kinn sötét fagy, benn párás meleg. Eső folyik a szélvédőn. Kiszállhatok? Nem szállhatok. Százhússzal megyünk. Az út mellett elcsapott macska teteme.

- Hogy a fenébe került ez ide? - kérdezem.

- A pálya melletti kerítés néha lyukas. Azon át tud bújni - feleled.

Akkor sem értem. Nincs is tanya közelben. Hogy került ez ide?

Meglógott. A macska kíváncsi jószág. Azon gondolkodom, vajon milyen lehetett az a pillanat, amikor eltört a gerince. Egyből elpusztult? Vagy még kihúzta magát az út széléig? Egyáltalán mit érdekel ez engem. Ez csak egy macska. Mármint macska volt. Amúgy meg az is lehet, hogy jobb neki így, elcsapva. Lehet, hogy ő akarta így. Mondjuk, hogy öngyilkos lett. A látvány szörnyű, de arról nem tehet. Az öngyilkosságot amúgy sem lehet szépen intézni. Akárhogy erőlködsz, ronda maradsz a végén. Nézzük az akasztást. Puffadt fej, kilógó nyelv, eltorzult arc, himbálózó lábak. A főbelövés még csúnyább. Talán a gyógyszer, mondjuk az altató. Nem is tudom.

Csáky bácsi az egyetlen a bérházban, aki teljesen egyedül lakik, és még egy macskája sincs, mint Fruzsina néninek, akinek valaha még férje is volt. Csáky bácsit senki sem szereti a házban, mert ő sem szeret senkit, és a lakók mindig dúlnak-fúlnak a lakógyűlés után, hogy a "Csáky bácsi megint be akar perelni valakit", vagy a "Gyerekekből van elege", mert állandóan az eresze alól leskelődnek a lakásába. Csáky bácsi még söprögetni is csak ijesztően tud. Őszes, kevéske haját villaalakúra borzolja a szél és kabátja már messziről doh szagot áraszt.

Csáky bácsitól az összes gyerek fél a házban. Ha épp bent üldögél a lakásában, a nagyok a kicsiket az eresz alá küldik, hogy onnan leskelődjenek, mit csinál az öreg. Peti, a legidősebb fiú közülük, egyszer még egy almát is el mert lopni az ajtaja előtt. Az almát lent, a fészerbe nézték meg nagyítóval, de nem találtak rajta semmi különöset. Azért megőrizték, mert igazán nagy kincs, bár a rothadástól kétségtelenül kezdett egyre büdösebb lenni. De kidobni még senki sem merte, mert az Petinek igazán fájt volna.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kölyökfarkas, akit úgy hívtak, Piroska. Nevét bundája színéről kapta és arról, hogy ha zavarba jött, könnyen elpirult. Testvérei sokat gúnyolták, ezért ha csak tehette, Piroska egyedül játszott. Mikor bátyjai a sziklán kergetőztek, ő a tóban fürdött, ha vadászni mentek, a barlang mögé bújt, esténként pedig, mikor családja nyugovóra tért, a rekettyésbe húzodott és verseket költött.

Egyik este, mikor épp a tücsökzenéhez írt balladát, Piroskát ismeretlen hang zavarta meg.

Volt egyszer egy szegény ember, aki olyan apró faluban élt, hogy sehogy sem akadt kedvére való feleségre. Úgy döntött hát, szerencsét próbál a szomszéd király birodalmában és mivel vagyona alig volt, az útra lovát, kutyáját és a macskáját vitte magával. Elöl ment a macska elöl, mögötte az ember, mellette a ló, hátul a kutya. Mentek-mendegéltek,  míg egy nagy tóhoz nem értek.
-    A szomszéd király birodalma a tó túloldalán van – mondta az ember – Ahhoz, hogy átjussunk, furfangra lesz szükségünk. Macska, te vagy köztünk a leghuncutabb, mondd meg, mit tegyünk!

A macska éhes is volt, fáradt is volt, ezért úgy gondolta, legjobb lesz hazudni valamit. 
- Gazdám, ezen a tavon soha emberfia át nem kelt még, mert ez egy elátkozott tó. Aki csak az ujja hegyével érinti, elmerül és örökre elnyeli a víz. Szerzek neked szemrevaló menyecskét, ígérem, csak menjünk haza, adj ennem és hagyj pihenni.
A szegény ember gondolkodott erősen, vakarta a fejét, de visszafordulni sehogyan sem akart.
- Hazug beszéd ez, te macska. Etettelek-itattalak, a bajban mégis magamra hagysz. Eredj innen, ne is lássalak!
Ezt mondta az ember, majd kutyájához fordult.

- Badarság! Miért lenne magányos az, aki szorosan a fal mellett megy? - Fruzsina mérgesen csapja az újságot maga mellé - Az újság sem a régi, igazán, csupa butasággal írják tele.
Pár percig lehunyt szemmel masszírozza a homlokát, aztán a fiókból egy zacskó mézes cukrot húz elő. A macska felnyávog, Fruzsina az első szemet neki adja.
- Nem hiszed, hogy én magányos vagyok, ugye, Oszi? - Fruzsina a macskát kérdezi. Az állat a kosarába gömbölyödik és elalszik.
- Sose figyelsz rám - Fruzsina kicsit megborzong, kendőjét összébb húzza a vállán. Csak idebenn hűvös minden, kinn porzik az utca a hőségtől, nem sokkal múlt dél. Fruzsina kis tükröt vesz elő, kontyát megigazítja a csontfésűvel, aztán megérinti az arcát. Ráncai elsimulnak egy pillanatra, ahogy ujjait végighúzza a bőrén.
- Emlékszel, Oszi, mikor először találkoztunk? - kezét a macska bundájára teszi - A Valéria téri játszótéren feküdtél, félig betemetve a homokozóba, emlékszel?
A macska a másik oldalára fordul, erre ő nem emlékezhet, kölyök volt még, különben is, a teret már kilenc éve máshogy hívják.

Élt egyszer egy kislány, akit úgy hívtak, Szeretema. Nem véletlenül nevezték így, Szeretama ugyanis minden mondatát úgy kezdte, hogy "Szeretem a".

Ha megszomjazott, leszaladt a Tóhoz és így kiáltott:

- Szia Tó! Én úgy szeretem a vized, hogy most azonnal meg tudnék belőle inni egy egész vödörrel.

És a Tó, ha épp apadóban volt is, hagyta, hogy a kislány megtöltse aprócska tenyerét kristálytiszta vizével és igyon belőle.

Ha barackot ment szedni, így köszönt a Fának.

- Sza Fa! Én úgy szeretem a barackot, hogy most azonnal kérek egyet a számba, egyet a kezembe, egyet pedig a zsebembe.

És az öregecske Fa, recsegve-ropogva bár, de készségesen meghajolt Szeretema előtt és felé nyújtotta barackoktól roskadozó ágait.

Szeretema pedig szakított három barackot: egyet a szájába, egyet a kezébe, egyet pedig a zsebébe és boldogan kacagva elfutott, hogy játszhasson a ház végében lakó nyulakkal.

- Szia Nyúlanyó! - köszönt - Én úgy szeretek kergetőzni a kölykeiddel, mint senki mással. Kérlek, engedd őket játszani velem.

És Nyuszimama, aggódva bár, de elengedte a kölykeit Szeretemával. Így telt egyik nap a másik után és Szeretema örült, mert bármerre járt, mindenki szerette és ő is szeretett mindenkit.

Felhők között

Hallottatok-e már a Nyúlszívűek országáról? Még nem? Ezen nem csodálkozom. Hiszen alig akad mesélnivaló egy olyan országról, amelynek lakói azt sem tudják, mit jelent valakit jól elagyabugyálni, megruházni vagy éppenséggel felképelni. Képzelhetitek hát, hogy több száz évnyi béke után micsoda felfordulás kerekedett az országban, amikor az átlátszó Üveghegyen túl megjelent egy óriás rémisztően nagy alakja.

- Éppen felénk tart a behemót! Ha átgyalogol az országon, nekünk végünk! - sopánkodtak a nyúlszívűek. A legnagyobb tanácstalanság azonban épp a királyi udvaron ütötte fel a fejét.

- Ajjaj, jajjaj! - sóhajtozott Negyedik Nyúlbéla szakállát tépdesve - Nincs sem ágyúm, sem puskám, de még egy árva csúzlim sem. Tanácsra van szükségem, azonnal hívják ide a királyi főtanácsnokot.

- Miben lehetek szolgálatodra, fenség? - kérdezte a főtanácsnok.

- Az elmúlt száz évben egyszer sem kértem a tanácsodat, most azonban bajban a birodalom és vele együtt én is. Mondd meg hát, mit tegyünk az Üveghegy irányából felénk tartó óriással?

Mély csend ereszkedett a teremre. Most már nem csak a király, de a főtanácsnok is bajban volt. Nem a büntetéstől félt, hiszen országában a legnagyobb vétségért is csak egy fejre barack jár. Sokkal inkább aggódott népéért, a királyért és persze saját magáért.

- Doboltassuk ki az országban, hogy aki legyőzi az óriást, megkapja leányod, Méri kezét és a fele királyságot - bökte ki végül.

- Tőlem akár az egészet megkaphatja. Minek nekem föld, ha úgysem tudom megvédeni. De legyen, ahogy akarod. Én magam fogom kidobolni a kérésem. Ha akad csak egy oroszlánszívű is a sok nyúlszívű között, azt a saját szememmel akarom látni. 

Kampoka

A világnak végén, ahova már sem madár, sem őz nem téved, de még farkasok sem vonyítanak, élt Kampóka, a híres aranyorrú bába és családja nagy boldogságos békében.

Nem volt ő mindig aranyorrú, ne gondoljátok. Ugyanolyan horgas vasorral született, mint az vasorrúak nemzetségének minden tagja, csakhogy neki más volt megírva a nagy könyvben, mint őseinek…

Kampóka már gyerekkorában sok furcsaságot művelt. Gondos szülei idejekorán beíratták a híres-neves Boszi Oviba, ahol a kis bábák elsajátíthatták a legegyszerűbb fortélyokat, varázslatokat. Míg a gyerekek egymással versengtek a főzetek elkészítésében, Kampóka az ablakban üldögélve álmodozott a tündérek és manók világáról.

- Bárcsak aranyorrom lehetne … - mondogatta ilyenkor könnybe lábadt szemmel - De így, ezzel a csúfsággal az arcom közepén bizony örökre száműzött maradok a jók világából.

És ebben Kampókának sajnos igaza volt. Maradt hát az óvodában, sőt egyesekkel-kettesekkel végig bukdácsolta az iskolát is. Szülei azt sem tudták, hova legyenek a szégyentől.

- Nincs benned egy meggymagnyi gonoszság sem! Csúfot hozol a vasorrúakra! - sopánkodott az anyja.

- Ha így folytatod, még bibircsókod sem nő! - kárált az apja.

Kampóka pedig csak a vállát vonogatta, nagyokat sóhajtozott és merengett tovább ugyanúgy reggeltől-estig és estétől-reggelig.

Marika, 86 éves, húsz éve özvegy, ma este a Megasztárt nézi
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, add, hogy az a kisteleki cigánygyerek győzzön. Olyan sikkes abban a frakkban és igazán, úgy mozog, mintha nem is lenne rajta felesleg. Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. A lányom szerint akaratos vagyok. Csak azért, mert azt mondtam Lilinek, hogy növessze meg a frufruját és a blúza fölé vegye fel a kockás szvetteremet. Én csak nem akartam, hogy megfázzon, de úgy látszik, ez rajtam kívül senkit nem érdekel... Túl sokat beszélt ma a pap, csak le ne késsem a műsort. Azt hiszem, áldozásnál hazamegyek, az apácák azt mondták, akkor már érvényes a mise. A kutya se fog észrevenni, majd hátul osonok ki, a hittanterem mellett.

Elemér, 83 éves, egy éve özvegy, minden este meghalni készül
Uram, tudom, hogy az öngyilkosság bűn, de már úgyis van elég a számlámon. Csak írd hozzá, aztán elszámolunk. Bocsásd meg a mi vétkeinket. Igen, bocsásd meg, légy nagyvonalú, mint régen Professzor Huba az étteremben. Ha másnaposan szolgáltam fel az ebédjét, akkor hagyta a legnagyobb borravalót. Gondolta, hátha elszégyellem magam. Isten az atyám, igaza volt annak az okos marhának. Úgy égett a százasától a tenyerem, mint… mint az a csipkebokor abban a szent történetben. Nem jut eszembe a címe. Nem baj, majd este elmondod. Végül is te írtad.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr…
- Álljunk meg egy szóra, barátocskám! – röfögött fel hirtelen Kurtafarkú - Ha jól sejtem, itt ér véget a szerepem és mint mindig, kimaradok a legizgalmasabb részekből. Pedig ha én nem éppen itt túrnék, egy sárkány sem találna el a királykisasszonyhoz, a legkisebb szegény legényről nem is beszélve - tette hozzá önérzetesen.
- De tudjátok mit, kedves meseírók és olvasók? Végeztem veletek, egyszer és mindenkorra! Nem túrok tovább! Kalandot akarok! - kurjantotta harciasan, azzal hátára csapta korpával teli tarisznyáját és útnak eredt az Üveghegy felé. Olyan dühösen kapkodta csülkeit, hogy észre sem vette a mellette elszáguldó hét, tizenkét és huszonnégy fejű sárkányt, karmuk között sikoltozó királykisasszonyokkal és nyomukban vágtató szegény legényekkel. Látta őket eleget. Mostantól fogva soha többé nem fog senkit útba igazítani.
Először vágtatott, aztán szaladt, végül már csak ment, mendegélt szegény, sértődött, lógó orrú Kurtafarkú. Mikor leszállt az este, egy fa tövébe heveredett és hozzálátott elemózsiájához. Harapott egyet, harapott kettőt, hát harmadjára nem a torkán akadt egy falat?