Ahol a malac nem túr...

Kampoka

A világnak végén, ahova már sem madár, sem őz nem téved, de még farkasok sem vonyítanak, élt Kampóka, a híres aranyorrú bába és családja nagy boldogságos békében.

Nem volt ő mindig aranyorrú, ne gondoljátok. Ugyanolyan horgas vasorral született, mint az vasorrúak nemzetségének minden tagja, csakhogy neki más volt megírva a nagy könyvben, mint őseinek…

Kampóka már gyerekkorában sok furcsaságot művelt. Gondos szülei idejekorán beíratták a híres-neves Boszi Oviba, ahol a kis bábák elsajátíthatták a legegyszerűbb fortélyokat, varázslatokat. Míg a gyerekek egymással versengtek a főzetek elkészítésében, Kampóka az ablakban üldögélve álmodozott a tündérek és manók világáról.

- Bárcsak aranyorrom lehetne … - mondogatta ilyenkor könnybe lábadt szemmel - De így, ezzel a csúfsággal az arcom közepén bizony örökre száműzött maradok a jók világából.

És ebben Kampókának sajnos igaza volt. Maradt hát az óvodában, sőt egyesekkel-kettesekkel végig bukdácsolta az iskolát is. Szülei azt sem tudták, hova legyenek a szégyentől.

- Nincs benned egy meggymagnyi gonoszság sem! Csúfot hozol a vasorrúakra! - sopánkodott az anyja.

- Ha így folytatod, még bibircsókod sem nő! - kárált az apja.

Kampóka pedig csak a vállát vonogatta, nagyokat sóhajtozott és merengett tovább ugyanúgy reggeltől-estig és estétől-reggelig.

Marika, 86 éves, húsz éve özvegy, ma este a Megasztárt nézi
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, add, hogy az a kisteleki cigánygyerek győzzön. Olyan sikkes abban a frakkban és igazán, úgy mozog, mintha nem is lenne rajta felesleg. Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. A lányom szerint akaratos vagyok. Csak azért, mert azt mondtam Lilinek, hogy növessze meg a frufruját és a blúza fölé vegye fel a kockás szvetteremet. Én csak nem akartam, hogy megfázzon, de úgy látszik, ez rajtam kívül senkit nem érdekel... Túl sokat beszélt ma a pap, csak le ne késsem a műsort. Azt hiszem, áldozásnál hazamegyek, az apácák azt mondták, akkor már érvényes a mise. A kutya se fog észrevenni, majd hátul osonok ki, a hittanterem mellett.

Elemér, 83 éves, egy éve özvegy, minden este meghalni készül
Uram, tudom, hogy az öngyilkosság bűn, de már úgyis van elég a számlámon. Csak írd hozzá, aztán elszámolunk. Bocsásd meg a mi vétkeinket. Igen, bocsásd meg, légy nagyvonalú, mint régen Professzor Huba az étteremben. Ha másnaposan szolgáltam fel az ebédjét, akkor hagyta a legnagyobb borravalót. Gondolta, hátha elszégyellem magam. Isten az atyám, igaza volt annak az okos marhának. Úgy égett a százasától a tenyerem, mint… mint az a csipkebokor abban a szent történetben. Nem jut eszembe a címe. Nem baj, majd este elmondod. Végül is te írtad.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr…
- Álljunk meg egy szóra, barátocskám! – röfögött fel hirtelen Kurtafarkú - Ha jól sejtem, itt ér véget a szerepem és mint mindig, kimaradok a legizgalmasabb részekből. Pedig ha én nem éppen itt túrnék, egy sárkány sem találna el a királykisasszonyhoz, a legkisebb szegény legényről nem is beszélve - tette hozzá önérzetesen.
- De tudjátok mit, kedves meseírók és olvasók? Végeztem veletek, egyszer és mindenkorra! Nem túrok tovább! Kalandot akarok! - kurjantotta harciasan, azzal hátára csapta korpával teli tarisznyáját és útnak eredt az Üveghegy felé. Olyan dühösen kapkodta csülkeit, hogy észre sem vette a mellette elszáguldó hét, tizenkét és huszonnégy fejű sárkányt, karmuk között sikoltozó királykisasszonyokkal és nyomukban vágtató szegény legényekkel. Látta őket eleget. Mostantól fogva soha többé nem fog senkit útba igazítani.
Először vágtatott, aztán szaladt, végül már csak ment, mendegélt szegény, sértődött, lógó orrú Kurtafarkú. Mikor leszállt az este, egy fa tövébe heveredett és hozzálátott elemózsiájához. Harapott egyet, harapott kettőt, hát harmadjára nem a torkán akadt egy falat?