Ahol a malac nem túr...

Javában főtt a tanárok feje, amikor Aranyorrú betoppant, jobban mondva beseprűzött az iskola udvarára, hatalmas porfelhőt kavarva. Sietve bocsánatot kért, majd a port mindenki örömére cukorrá változtatta. A közeli erdőben járt izzó galagonyát és harmatos szamócát szedni az ebédhez, amit elvből nem varázsolt, hanem rendesen megfőzött és gondolta, visszaúton benéz Picúrhoz.

- Hogy milyen egy bál? – nevetett Aranyorrú – Olyan, amilyenre csináljátok. A lényeg az, hogy az asztalok roskadozzanak az ételtől, a cipők foszladozzanak a tánctól és mindenki jól érezze magát.

- Ennyi?

Picúr nem tudta leplezni csalódottságát.

- Semmi giling-galang? Semmi firle-franc?

Aranyorrúnak a csodálkozástól akkora lett a szeme, mint két kistányér.

- Tudtommal nem. De kérdezzétek meg a királylányokat, ők biztosan jobban tudják – vonta meg a vállát.

Picúr és Négyfejű a kezüket dörzsölték volna, mikor meghallgatták Botor király kérését. Kezek híján egymás mancsába csaptak és megígérték a királynak, hogy mindenben segítenek neki.

- Árulhatnánk tökmagot is – kurjantotta Héjja Benedek, aki az iskola büféjét vezette.

- Vagy rumot – ásított Ruma Roma, aki előző nap hajnalig táncolt a körzeti művelődési ház rumba estjén.

- Mi is szívesen segítünk, bármiben, bárhol, bármikor – kiáltotta a tóból Ígyisjó és Úgyisjó, a birodalom tündérei, majd alámerültek.

Picúr csak mosolygott és csóválta a fejét, mert örült a lelkesedésnek, de ki hallott már olyat, hogy egy királyi bálban tökmagot és rumot szolgáljanak fel.