Ahol a malac nem túr...

Teca néni napok óta szobájában feküdt. Napfény csak a redőny résein át szűrődött be. Ő kérte, hogy így legyen. Gyerekkorára emlékeztette, amikor anyja vasárnaponként hagyta lustálkodni az ágyban, hogy nézhesse az ablak előtt táncoló porszemeket.

- Hamarosan visznek a temetőbe – gondolta és maga sem tudta, miért, elmosolyodott. Már nem félt a haláltól, inkább érdekelte és csodálkozott, hogy kíváncsiságával egyedül maradt.

A családtagok és a fizetett ápolónő időnként feltűntek a szobájában, lemosdatták, enni hoztak vagy inni, de egyikük sem maradt soká. A néni tudta, hogy mi zavarja őket. A szag. Ő már megszokta, de a többiek nem. Féltek a bűztől és féltek tőle is. Amikor azt hitték, alszik, kutatva keresték arcában az ismerős vonásokat, de csalódniuk kellett. Ez a Teca néni már nem az a Teca néni, aki kondérban főzte a csirkepaprikást, egyedül hordta be a tüzelőt és télen is papucsban szaladgált. A haldokló Teca nénit nem ismerték és nem is akarták megismerni. Sőt, haragudtak rá, hogy ellopta a régit, az erőset. Megkönnyebbülten húzták be maguk mögött az ajtót, nehogy véletlen az ő jelenlétükben haljon meg.

- Beszari banda – motyogta Teca néni, épp úgy, mint nyolcvan éve, a padlásablakban kucorogva. A testvéreivel bújócskázott, egyedül őt nem találták, nem hitték, hogy öt évesen képes egyedül felmászni.

- Bátorság  – suttogta végül és örökre elaludt.

Harcsa bácsi köztudottan szereti a pénzt. Van egy hatalmas kofferja, amit egy elsüllyedt hajóban talált, abba teszi minden összekuporgatott pénzét. Kérdezhetnétek, honnan van annyi pénze, hogy csak egy kofferban fér el? Harcsa bácsi lakáskiadással foglalkozik. Az elsüllyedt hajó egykori kabinjait adja ki jó pénzért családos és egyedülálló halaknak. Ha valaki nem tud fizetni, úgy kipenderíti, hogy az uszonya nem éri a földet. Most Pontyékon a sor. Ők Harcsa bácsi utolsó bérlői. Amikor beköltöztek, még csak ketten voltak: Ponty és Pontyné. Ahogy azonban születtek a pontyporontyok és emelkedett a lakbér, egyre nehezebben jöttek ki Ponty fizetéséből.

- Sajnálom, fel is út, le is út - közölte Harcsa bácsi a családdal, amely még aznap elköltöztek egy kisebb lakásba.

- Hú, de rossz idő van!

- Hű, de rossz ez a sajt!

- Hű, de rossz ez a forrásvíz!

Hűderossznak sosem tetszett semmi, mindennap talált valami panaszkodni valót.

Egy szép nyári nap az egér és barátja sétálni mentek. Hűderossz annyira belemerült a siránkozásba, hogy észre sem vette a fölöttük köröző egerészölyv árnyékát.

- Menekülj! - kiabálta barátja és az ég felé mutatott. Hűderossz szíve a torkában dobogott és barátja után vetette magát egy szabadon tátongó üregbe. Az egerészölyv csalódottan körözött fölöttük egy darabig, majd jobb zsákmány reményében odébbállt.

Hűderossz és barátja végre kimerészkedtek.

- Hű de jó, hogy ezt megúsztuk! - sóhajtotta Hűderossz és életében először mindennek tudott örülni. Ha hiszitek, ha nem, soha többé nem panaszkodott.

A nő egy kövérre pumpált matracon feküdt a medence szélén. Nem is feküdt, inkább merengve lebegett, akár egy gazdátlan gumicsónak. Nem volt sem rosszkedvű, sem vidám.

A medence széléről egy négyéves kisfiú ugrált a vízbe karúszóval. Olyan hévvel vetette magát a hullámok közé, mint akiben fel sem merül, hogy a víz akár veszélyes is lehet. Aztán elment fagyizni az apjával és a karúszó a napozóágyon maradt. Mikor a fagyi elfogyott, a kisfiú ott folytatta, ahol abbahagyta: a zavartalanul szemlélődő asszony mellett beugrott a medencébe, ezúttal karúszó nélkül. A nő felvonta a szemöldökét, más nem árulta el, hogy fulladozó gyereket lát. Szerencsére az apa hamar észrevette, ugrott, mentett, magyarázott, megkönnyebbült.

- Pista, képzeld, az előbb a szemem láttára majdnem vízbe fulladt egy gyerek – újságolta a nő fakó hangon visszatérő párjának, aki válasz helyett felvonta a szemöldökét, majd jóízűt harapott a fokhagymás, sajtos lángosba.

A nő tudomásul vette és mélán lebegett tovább.

- Megnyitotta kapuit az anyukabolt. Hosszú idő után végre kicserélheti megunt, használt anyukáját! Tessék, csak tessék. Olcsón jót!

A kisfiú megbabonázva figyelte a reklámembert. A kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Anyukája kezét cibálva belépett. Jöttét az ajtó fölé szerelt kolompszó jelezte.

- Szia - köszönt egy kedves néni a pult mögött. Az anyukát figyelmen kívül hagyta.

- Szia - köszönt vissza a négyéves kisfiú, nevezzük mondjuk, Ábelnek - Itt lehet új anyukát kapni?

A nő sokat sejtetőn bólintott.

- Milyen anyukák vannak?

A nő színes katalógust vett elő és a kisfiú elé guggolva mutogatni kezdett.

- Van szőke, barna, vörös, fekete, karcsú, molett, idős, fiatal.

- Mi az a molett?

- Mondjuk, aki kétszer nagyobb az anyukádnál, az már molett.

- Szörnyen unalmas egész nap virágport keresni! - dohogott a cincér és hátát egy korhadó fának támasztotta - Bár olyat csinálhatnék, ami egyszerre izgalmas, érdekes és megélek belőle.

Így álmodozott a cincér és ahogy álmodozott, rájött, hogy legszívesebben pincérnek állna. A gondolatot tett követte, a szarvasbogártól másnap kibérelte a nagy tölgyfa előtti pázsitot és megnyitotta Nektár nevű harmativóját. Melegebb napokon a tikkadt vendégek nem győzték nyakalni a friss szamóca, málna, áfonya és szeder ízű harmatot, a cincér pedig boldogan hordta asztalaikra virágkelyhekben az üdítőket. Végre azt csinálta, amit szeret és éheznie sem kellett, mert a bogarak bőségesen megjutalmazták virágporral és nektárral.

Látta ezt a hangyászsün és megirigyelte.

- Ha neki sikerült, nekem is fog - gondolta és a cincér harmativója mellett másnap megnyitotta saját üzletét.

- Hol a zoknim másik fele?

- Nem tudom, szerintem sosem volt meg. Hol a kék táska?

- Mi az, hogy sosem volt meg. Egy darab zoknit nem árulnak. A kék táskát levittem, mert azt mondtad, hogy vigyem le.

- De nem arra mondtam, hanem a mellette lévőre.

- Anya! Éhes vagyok!

- Én is! Én is!

Aztán valahogy minden elsimul, a zoknik megtalálják a párjukat, a táskák a csomagtartót, a gyerekek a kiflit, a szülők az autót.

- Úristen, Antal kinn maradt!

Vénusz kényes volt a tisztaságra. Persze nem mindig. Például mikor dagonyázni támadt kedve, úgy fetrengett a sárban, mint bármelyik rendes malac. Hanem ahogy a nap nyugovóra tért, Vénusz útja a kacsa úsztatóhoz vezetett. A kacsaúsztató! A kristály vizű, sima tükrű kacsa úsztató! Ott lakik a tisztaság. A hófehér ludak ezt éppen olyan jól tudták, mint Vénusz, a malac.

- Ne gyere ide! Összekoszolsz minket!

- Jó napot!

- Jó napot!

- A halálfelkészítő tanfolyam vezetőjével beszélek?

- Igen, én vagyok az.

- Szeretném tudni, hogy mikor indul a következő tanfolyam. Azt hiszem, sürgős lenne.

- Netán haldoklik?

- Hmmm... lássuk csak. Honnan tudom, hogy haldoklom-e vagy sem?

- A tanfolyamon megtudja. Az első óra témája.

- Tehát mindenképpen be kell iratkoznom, ha haldoklom, ha nem.

- Úgy tűnik, igen.

Árpi, az ebihal vidáman úszkált a tóban és amíg testvérei arról beszéltek, milyen jó lesz békává változni, ő éppen azon sóhajtozott, hogy legszívesebben örökre ebihal maradna.

Meghallotta ezt a tó tündére, Ígyisjó és mivel nagyon szerette Árpit, úgy döntött, teljesíti kívánságát. Ahogy teltek a napok, egyre több testvére vált békává, egyedül Árpi maradt ebihal. Először élvezte, hogy senkivel nem kell osztoznia a tavon, de aztán elkezdett unatkozni és egyre magányosabbnak érezte magát. Sírását meghallotta Úgyisjó, a tó másik tündére.

- Amit az ikertestvérem, Ígyisjó elvarázsolt, azt én vissza tudom varázsolni. Szeretnél te is megnőni és békává válni?

Volt egyszer egy gyík fiú, akit a szülei vörös színe után Vöröskének neveztek el. Vöröske szégyellte vörös színét, mert a többi zöld gyík gyerek folyton csúfolta miatta. Eldöntötte hát, hogy világgá megy. Fogott pár legyet, tarisznyájába tette és nekivágott az erdőnek. Egész nap csak ment, mendegélt és egyszer csak egy nagy barlanghoz ért. A barlangból fülsüketítő horkolás hallatszott.

- Valami nagy és félelmetes van odabenn - gondolta Vöröske - Legjobb lesz továbbállni.

Ebben a pillanatban a horkolás abbamaradt és a barlang szájából egy óriási hétfejű sárkány bújt elő, éppen olyan vörös háttal, mint Vöröskéé. A kis gyík és a nagy sárkány szájtátva bámulták egymást.

- Nahát! - bődült el a sárkány - Pont úgy nézel ki, mint én, csak piciben és egy fejjel. Isten hozott, kedves rokon! Hogy hívnak? Én Piroska vagyok, a sárkánylány. Ne félj tőlem, vegetáriánus vagyok, csak zöldséget és gyümölcsöt eszem.

Emil, a krumplibogár

Egy nap Emil, a krumplibogár ránézett a konyhájában lógó falinaptárra.

- Holnap van a harmadik szülinapom! - kiáltott fel - Ezt meg kell ünnepelni!

Emil a háza előtt álló meggyfához szaladt, kért tőle három zöld levelet és sebesen körmölni kezdte a szülinapi meghívók szövegét.

"Kedves Barátom! Szeretettel várlak holnap ebédidőben a születésnapomra! Hozz valami finomságot ajándékba! Emil".

A krumplibogár megkérte a szelet, hogy vigye el a meghívókat három legjobb barátjának: a katicának, a méhecskének és a póknak.

Másnap reggel feldíszítette kicsi krumpliházát és izgatottan várta a vendégeket. A pók, a katica és a méhecske egyszerre érkeztek meg Emilhez. Mindannyian egy-egy dobozt szorongattak, benne barátjuknak szánt ajándékkal.