Teca
néni napok óta szobájában feküdt. Napfény csak a redőny résein
át szűrődött be. Ő kérte, hogy így legyen. Gyerekkorára
emlékeztette, amikor anyja vasárnaponként hagyta lustálkodni az
ágyban, hogy nézhesse az ablak előtt táncoló porszemeket.
- Hamarosan
visznek a temetőbe – gondolta és maga sem tudta, miért,
elmosolyodott. Már nem félt a haláltól, inkább érdekelte és
csodálkozott, hogy kíváncsiságával egyedül maradt.
A
családtagok és a fizetett ápolónő időnként feltűntek a
szobájában, lemosdatták, enni hoztak vagy inni, de egyikük sem
maradt soká. A néni tudta, hogy mi zavarja őket. A szag. Ő már
megszokta, de a többiek nem. Féltek a bűztől és féltek tőle
is. Amikor azt hitték, alszik, kutatva keresték arcában az ismerős
vonásokat, de csalódniuk kellett. Ez a Teca néni már nem az a Teca néni, aki kondérban főzte a csirkepaprikást, egyedül
hordta be a tüzelőt és télen is papucsban szaladgált. A haldokló Teca nénit nem ismerték és nem is akarták megismerni. Sőt,
haragudtak rá, hogy ellopta a régit, az erőset.
Megkönnyebbülten húzták be maguk mögött az ajtót, nehogy
véletlen az ő jelenlétükben haljon meg.
- Beszari
banda – motyogta Teca néni, épp úgy, mint nyolcvan éve, a
padlásablakban kucorogva. A testvéreivel bújócskázott, egyedül
őt nem találták, nem hitték, hogy öt évesen képes egyedül felmászni.
- Bátorság – suttogta végül és örökre elaludt.
